Ember kategória

WWOOF

Van egy ilyen hülyeség, hogy WWOOF. Elég idióta rövidítés, a lényeg, hogy egy viszonylag kicsi, nemzetközi szervezet ez, ami biogazdaságokat gyűjt össze országonként egy-egy listára, és a weboldalukon keresztül lehet önkéntesnek jelentkezni.

Hosszú vajúdás után végül regisztráltunk a magyar oldalra. Hogy miért, az érdekes kérdés. Ha rövid válasszal akarnám elütni a kérdést, azt mondanám, nem volt elég bajunk. Az igazság az, hogy pont jó pillanatban találkoztunk egy rendezvényen Szombathelyi Tiborral (akinek a filmjét tessék szépen megnézni). Meggyőzött arról, hogy nem szabad teljesen kimaradni a közösségi oldalak meg idióta szervezetek világából, ha azt akarjuk, hogy értelme legyen annak, amit csinálunk.

Túl sokan vannak, főleg a mi generációnkból, akik egyszerűen nem boldogulnak idehaza. Családi, anyagi, akármilyen okból, de menekülnek, jellemzően \"külföldre\". Mert hogy ott majd tök jó lesz minden, éhezni legalábbis nem kell, mert bármikor meg lehet enni a kolbászkerítést. Ezek az emberek aztán vagy megtalálják kint a számításukat, vagy nem. Jellemezően nem, és itt jön a lényeg.
Mi a következő lépésük ezeknek az embereknek? Menekülnének megint, lehetőleg haza. Ez az a pont, ahol sokan tanácstalanok: oké, hazajönnek, de itt mi lesz? Nem véletlenül léptek le, hiszen már először se boldogultak. Tibornak pedig igaza volt, amikor azt mondta, hogy ha tudunk ezeknek az útkereső embereknek alternatívát mutatni, igenis erkölcsi kötelességünk megtenni.

Nem erőltetek semmit. Nem kuncsorgok senkinek, hogy hadd tartsak előadást itt-ott, nem reklámozom magam Facebookon. De ha valaki úgy érzi, hogy dolgunk van egymással, keressen meg. Kommentet eddig is lehetett írni, levelezésbe is bonyolódtunk már néhány olvasóval, és olyan is volt, aki meglátogatott.

A WWOOF regisztrációnk most ezt egy kicsit kiterjeszti. Az első önkéntesünk tegnap távozott, kilenc napot töltött a tanyán. Várjuk a következő jelentkezőt. A vidéken újrakezdők Facebook csoportja több, mint 24000 főt számol.
Hányan vagytok elég tökösek kipróbálni tényleg?


Komment (7)

Önkénteskedés

Egyre többen teszik fel a kérdést, hogy miért nem toborzunk magunkhoz önkénteseket - mekkora jó lenne már, ezek a fickók örömmel jönnének segíteni, ők sok élménnyel gazdagodnak, mi ingyen munkaerőt kapunk, mindenki jól jár.

Nos, nem. Mi pl piszok rosszul járunk előbb-utóbb.

Van egy fickó, nevezzük Szókratésznek (mivel így aztán senki nem hívja a gyerekét). Már egyszer-kétszer találkoztunk vele, egyszer még kicsit segített is nádat hordani. Na ő hosszú kihagyás után ismét előkerült, és kérte, hogy hadd töltsön itt pár napot. Pénze most nem nagyon van, de szívesen dolgozna. A szállást, kaját mi adjuk, ő meg dolgozik, leegyszerűsítve ez volt a megállapodás. Annyiban maradtunk, hogy csütörtök reggel érkezik, és szombat este megy, de még pontosítunk.
Magunk között gyorsan és egyszerűen felosztottuk a feladatokat: nálam alhat, Ádáméknál ehet. Éva mindössze csütörtök hajnali egyig főzött, munkahelyre járás mellett igazán apróság. Az, hogy én is kicsit alaposabban takarítottam a szokásosnál, szót se érdemel.

Az viszont marhára nem volt frankó, hogy csütörtökön Szókratész nem hogy nem jött el, de még csak annyit se tett meg, hogy ezt közölje. Ádám este hívta fel, hogy mi a frászkarika van. Persze szabadkozni kezdett, hogy jaj, bocs, bocs, elfelejtett szólni, van egy kis munkája, most nem tudott jönni. Ugye nem baj?

De, baj. Ezért nem toborzunk önkénteseket. Kinek hiányzik ez rendszeresen? A többség egyszerűen megbízhatatlan, ilyesmit még az ismerőseink közül is csak gondos szelektálással lehet csinálni, vadidegenekkel iszonyú rázós lenne.
A megboldogult George Carlin szavaival élve: gondolj bele, milyen hülye az átlagember. És gondolj bele, hogy az emberek fele még annál is hülyébb.


Komment (1)

Keresők

Pár napja gondolkozom rajta, hogy mit is írjak erről. Már a magtári kirándulásnál felmerült egy bizonyos csoport, a Keresők honlapja (nem pont így hívják őket, de ez most mindegy). A hallottak alapján érdekes társaságnak hangzott: különféle városi emberek, akik úgy érzik, nem irodákban van a helyük, és egy kis vidéki közösséget szeretnének létrehozni. Össze akarnak állni, közösen venni egy szép nagy területet, ott gazdálkodni, illetve általánosságban kicsit máshogy élni.

Papíron ez nagyon jól hangzik, és gyakorlatilag ugyanaz, amit mi is tervezünk. Be is jelentkeztünk a következő találkozójukra, de jött is a hidegzuhany: kaptam egy csomó írásos anyagot, amiket eddig összeraktak. Alapvetően persze ez jó, gondolkodnak, tervezgetnek, teljesen érthető, a gond az arányokkal van. A leírtak között van 2-3 oldalnyi alapvetés, amikre mi is rájöttünk, tehát hogy kell víz, legyen jó a talaj, mik azok a dolgok, amiket egy laikus is ki tud találni a gazdálkodásról. Csakhogy ezután jött kb 10-15 oldal, hogy kell magunk közül főfaszt választani. 3 oldal a terület kiválasztásáról, gazdálkodásról, 15 oldal arról, hogy ki legyen a Jani.

Nyilvánvaló, hogy ez így sarkítás, és a találkozón könnyedén meg is magyarázták: még a tervezési fázisnak is csak az elején tartanak, fognak más kérdésekkel is foglalkozni természetesen, de most a vezetőséggel kapcsolatos elvek felállításán dolgoznak. Ezzel nem lenne gond, ha nem ezzel a problémakörrel kezdtek volna. Valószínűleg minden felsőoktatást (vagy gazdasági középiskolát) megjárt, vagy simán csak közepesen művelt embernek ismerős a Maslow-piramis, ez a kevés dolog egyike, amivel a tanulmányaim során maximálisan egyet tudtam érteni. Aki nem tudja, mi ez, annak röviden: az emberi szükségleteket szintekre lehet osztani, az egészen alapvetőktől a piramis csúcsán elhelyezkedő elvont dolgokig (pl önmegvalósítás). A legalsó szinten a fiziológiai szükségletek: levegő, víz, étel, fedél a fej fölé, alvás, szex, hőmérséklet, nyilván nem kell magyarázni. A második szinten az alapvető biztonságérzet: anyagi, fizikai (nem vernek össze véletlenszerűen), szabályok, kiszámíthatóság. A harmadik szinten kapott helyet a hovatartozás kérdése: család, szerelem, közösség. A negyedik szint újabb szociális kapcsolatokról szól, itt már inkább a hiearchiáról, célokról, önbecsülésről beszélünk. A legfelső szinten helyezkedik el az önmegvalósítás.
Nyilvánvaló, hogy ezek mind fontos dolgok, és egy ember élete szörnyű, ha csak az alapvető fiziológiai szükségletek teljesülnek: ezeket a 21. századi nyugati társadalom többé-kevésbé a drogos csövesnek is biztosítja. Emellett a piramis közel se tökéletes, hiszen simán előfordulhatnak esetek, hogy bizonyos dolgok előrejönnek a fontossági sorrendben, az ember megkockáztatja az anyagi, esetleg a családi biztonságát szerelemből, kihagyja az alvást túlórapénzért és hasonlók. De, és most jön a de: a piramis mégis többé-kevésbé jó modell. Egyetértek azzal, hogy az ember alapvetően nagyjából így működik, és nagyjából ilyen sorrendben igényeljük ezeket a dolgokat. Család nélkül lehet élni, bár szar, de levegő nélkül nem lehet élni. Az emberek túlnyomó többsége előbb adja fel az önmegvalósítást, mint mondjuk a jogbiztonságot.

Hogy miért hoztam fel ezt? Mert a Keresők nem ezt a modellt követik. Még nem tudják, hol fognak aludni, mit fognak enni, és mitől nem fagynak meg télen, de már arról beszélnek, hogyan kell maguk között hierarchiát felállítani. Egész egyszerűen hibás hozzáállás kirúgni a piramis alsó négy fokát, és lesöpörni az asztalról azzal, hogy majd lesz valahogy. Alulról kell építkezni, és ha az alapok adottak, akkor lehet foglalkozni a finom részletekkel, mert egészen addig a Magyarországon olyan szép hagyománnyal bíró szájkarate marad az egész.

Még ha ezen túl is lépek (bár nehéz), akkor se tartom helyesnek a gondolatok irányát. Teljesen a kályhától indult az egész téma kifejtése, a vezető kiválasztását, úgy kezelték, mint ha az emberiség történelme során ez a probléma soha nem merült volna fel. Könyörgöm, az írott történelmünk jó nyolcvan százaléka másról se szól! Értem én, hogy egyszerűbb egy körben ülve teázgatva elmélkedni, mint kinyitni egy könyvet, vagy legalább megnézni egy dokumentumfilmet, de ha 21. századi aggyal nulláról bontunk ki egy ilyen témát, az emberi történelmen (ugyan gyorsítva) végigszaladva előbb-utóbb a 21. századi közigazgatásnál fogunk kikötni. Persze, ezt tovább lehet gondolni, és lehet rajta finomítani, akár nagyobbat módosítani, de nem tudok egyetérteni azzal, hogy nyugisan beszélgetve feltaláljuk a civilizációt. Ez olyan, mint ha versenyautót akarnánk építeni úgy, hogy előbb megpróbáljuk feltalálni a kereket. Amellett, hogy valószínűleg kevés rá egy emberélet, még felesleges is - lehet, sőt biztos, hogy a társadalmunknak vannak problémái, de az egészet a szőnyeg alá söpörni, és megnyomni a reset gombot elég meredek. Ádám mondta jól: gyökerek nélkül túl sok lesz a gyökér.

A másik problémám az egész kezdeményezéssel, hogy senki se ért semmihez. Itt van egy 20-50 fős társaság, akik gyakorlatilag egy vidéki falut szeretnének alapítani. Ugyan van köztünk egy agrármérnök (ez mondjuk jó pont), de itt kifújt a hasznos emberek sora. A többiek marketingmenedzserek, irodai alkalmazottak, diákok, általában, a városi társadalom hasznos-haszontalan tagjai. Márpedig ez így nem fog menni. Ha valaki tényleg falut szeretne építeni a semmiből, akkor a társaságnak kb úgy kéne kinéznie, hogy száz emberből 80 paraszt, egy kovács, egy kádár, néhány ács, asztalos, ha saját iskolát akarunk, akkor egy tanár, és így tovább. Nem mondom, hogy egy ilyen közösségben nincs helye modern szakmáknak, szó sincs róla, de semmiképp se ilyen arányban. Büszkén mesélték, hogy amikor ötvenen összegyűltek, és csoportokra osztották magukat, a mezőgazdasági csoportban voltak a legtöbben, tizenöten, míg az oktatásnál mondjuk hárman. Kevés. Egészen egyszerűen tizenöt ember nem elég ahhoz, hogy gépek nélkül (márpedig ők gépek nélkül gondolkodnak) eltartson ötvenet. Traktorral, műtrágyával, kombájnnal, ketreces csirketartással persze kevesebb is elég, de ők ilyet nem akarnak. Aláírom, én se, csak én nem gondolom azt, hogy egyedül 3-4 embert képes lennék ebből etetni.

Jól lehúztam a társaságot, és bár úgy gondolom, megérdemelték, azért nem volt teljesen negatív élmény. Hallottam egy-két dolgot már létező ökofalvakról, amik nagyrészt megerősítették a korábbi ismereteimet, és kicsit ki is egészítették azokat. Az ilyesmit mindig jó hallani.
Emellett Ádám szerint pozitívum, hogy valakik legalább elgondolkodnak ezeken a dolgokon, és érdekes megfigyelni azt is, hogy mire jutnak. Ebben nem értünk egyet: szerintem ez tök alap, és még az én huszonéves fejemmel is szintemen alulinak érzem ezeket a problémafelvetéseket. Lehet, hogy ez azért van, mert a keltázás során szereztem némi tapasztalatot vezetésről, szervezésről és hierarchiáról, és úgy érzem, a korosztályomnál, de talán az átlagembernél is többet tudok ezekről a dolgokról. Tény, megtapasztaltam, hogy mi van akkor, ha nincs fedél az ember feje fölött egy hétig, és milyen az, ha elfogy az élelem vagy a víz, és jó néhány tekintélyalapú kérdéssel is találkoztam már, de azért úgy gondolom, hogy ezzel valamilyen szinten azért mindenki találkozott, aki nem burokban nőtt fel. Talán nem pont olyan formában, ahogy én, de a találkozón megjelent emberek többsége jóval idősebb volt nálam: családos embernek pedig aztán végképp felesleges magyarázni, hiszen nyilván sokkal több munkatapasztalaton, emberi konfliktuson és általában, nagybetűs Életen van túl, mint én.
Nehezen tudom elfogadni, hogy bárkinek az legyen egy közösséggel kapcsolatban az első kérdése, hogy milyen gyakran kell gyűlést tartani, és milyen hosszú időre válasszanak törzsfőnököt, annyira huszadrangú téma ez.

Egy mondatban összegezve az a benyomásom erről a társaságról, hogy saját maguk által kitalált problémákra keresnek nagy nehezen megoldást ahelyett, hogy valós kérdésekkel foglalkoznának. Nem érzem úgy, hogy ez bármit hozzátehetne az én életemhez, úgyhogy kétlem, hogy még egyszer elmegyek közéjük.


Komment (4)