Keresők
2012-11-26 20:54:15 - Ishar
Kategória: Ember
Pár napja gondolkozom rajta, hogy mit is írjak erről. Már a magtári kirándulásnál felmerült egy bizonyos csoport, a Keresők honlapja (nem pont így hívják őket, de ez most mindegy). A hallottak alapján érdekes társaságnak hangzott: különféle városi emberek, akik úgy érzik, nem irodákban van a helyük, és egy kis vidéki közösséget szeretnének létrehozni. Össze akarnak állni, közösen venni egy szép nagy területet, ott gazdálkodni, illetve általánosságban kicsit máshogy élni.
Papíron ez nagyon jól hangzik, és gyakorlatilag ugyanaz, amit mi is tervezünk. Be is jelentkeztünk a következő találkozójukra, de jött is a hidegzuhany: kaptam egy csomó írásos anyagot, amiket eddig összeraktak. Alapvetően persze ez jó, gondolkodnak, tervezgetnek, teljesen érthető, a gond az arányokkal van. A leírtak között van 2-3 oldalnyi alapvetés, amikre mi is rájöttünk, tehát hogy kell víz, legyen jó a talaj, mik azok a dolgok, amiket egy laikus is ki tud találni a gazdálkodásról. Csakhogy ezután jött kb 10-15 oldal, hogy kell magunk közül főfaszt választani. 3 oldal a terület kiválasztásáról, gazdálkodásról, 15 oldal arról, hogy ki legyen a Jani.
Nyilvánvaló, hogy ez így sarkítás, és a találkozón könnyedén meg is magyarázták: még a tervezési fázisnak is csak az elején tartanak, fognak más kérdésekkel is foglalkozni természetesen, de most a vezetőséggel kapcsolatos elvek felállításán dolgoznak. Ezzel nem lenne gond, ha nem ezzel a problémakörrel kezdtek volna. Valószínűleg minden felsőoktatást (vagy gazdasági középiskolát) megjárt, vagy simán csak közepesen művelt embernek ismerős a Maslow-piramis, ez a kevés dolog egyike, amivel a tanulmányaim során maximálisan egyet tudtam érteni. Aki nem tudja, mi ez, annak röviden: az emberi szükségleteket szintekre lehet osztani, az egészen alapvetőktől a piramis csúcsán elhelyezkedő elvont dolgokig (pl önmegvalósítás). A legalsó szinten a fiziológiai szükségletek: levegő, víz, étel, fedél a fej fölé, alvás, szex, hőmérséklet, nyilván nem kell magyarázni. A második szinten az alapvető biztonságérzet: anyagi, fizikai (nem vernek össze véletlenszerűen), szabályok, kiszámíthatóság. A harmadik szinten kapott helyet a hovatartozás kérdése: család, szerelem, közösség. A negyedik szint újabb szociális kapcsolatokról szól, itt már inkább a hiearchiáról, célokról, önbecsülésről beszélünk. A legfelső szinten helyezkedik el az önmegvalósítás.
Nyilvánvaló, hogy ezek mind fontos dolgok, és egy ember élete szörnyű, ha csak az alapvető fiziológiai szükségletek teljesülnek: ezeket a 21. századi nyugati társadalom többé-kevésbé a drogos csövesnek is biztosítja. Emellett a piramis közel se tökéletes, hiszen simán előfordulhatnak esetek, hogy bizonyos dolgok előrejönnek a fontossági sorrendben, az ember megkockáztatja az anyagi, esetleg a családi biztonságát szerelemből, kihagyja az alvást túlórapénzért és hasonlók. De, és most jön a de: a piramis mégis többé-kevésbé jó modell. Egyetértek azzal, hogy az ember alapvetően nagyjából így működik, és nagyjából ilyen sorrendben igényeljük ezeket a dolgokat. Család nélkül lehet élni, bár szar, de levegő nélkül nem lehet élni. Az emberek túlnyomó többsége előbb adja fel az önmegvalósítást, mint mondjuk a jogbiztonságot.
Hogy miért hoztam fel ezt? Mert a Keresők nem ezt a modellt követik. Még nem tudják, hol fognak aludni, mit fognak enni, és mitől nem fagynak meg télen, de már arról beszélnek, hogyan kell maguk között hierarchiát felállítani. Egész egyszerűen hibás hozzáállás kirúgni a piramis alsó négy fokát, és lesöpörni az asztalról azzal, hogy majd lesz valahogy. Alulról kell építkezni, és ha az alapok adottak, akkor lehet foglalkozni a finom részletekkel, mert egészen addig a Magyarországon olyan szép hagyománnyal bíró szájkarate marad az egész.
Még ha ezen túl is lépek (bár nehéz), akkor se tartom helyesnek a gondolatok irányát. Teljesen a kályhától indult az egész téma kifejtése, a vezető kiválasztását, úgy kezelték, mint ha az emberiség történelme során ez a probléma soha nem merült volna fel. Könyörgöm, az írott történelmünk jó nyolcvan százaléka másról se szól! Értem én, hogy egyszerűbb egy körben ülve teázgatva elmélkedni, mint kinyitni egy könyvet, vagy legalább megnézni egy dokumentumfilmet, de ha 21. századi aggyal nulláról bontunk ki egy ilyen témát, az emberi történelmen (ugyan gyorsítva) végigszaladva előbb-utóbb a 21. századi közigazgatásnál fogunk kikötni. Persze, ezt tovább lehet gondolni, és lehet rajta finomítani, akár nagyobbat módosítani, de nem tudok egyetérteni azzal, hogy nyugisan beszélgetve feltaláljuk a civilizációt. Ez olyan, mint ha versenyautót akarnánk építeni úgy, hogy előbb megpróbáljuk feltalálni a kereket. Amellett, hogy valószínűleg kevés rá egy emberélet, még felesleges is - lehet, sőt biztos, hogy a társadalmunknak vannak problémái, de az egészet a szőnyeg alá söpörni, és megnyomni a reset gombot elég meredek. Ádám mondta jól: gyökerek nélkül túl sok lesz a gyökér.
A másik problémám az egész kezdeményezéssel, hogy senki se ért semmihez. Itt van egy 20-50 fős társaság, akik gyakorlatilag egy vidéki falut szeretnének alapítani. Ugyan van köztünk egy agrármérnök (ez mondjuk jó pont), de itt kifújt a hasznos emberek sora. A többiek marketingmenedzserek, irodai alkalmazottak, diákok, általában, a városi társadalom hasznos-haszontalan tagjai. Márpedig ez így nem fog menni. Ha valaki tényleg falut szeretne építeni a semmiből, akkor a társaságnak kb úgy kéne kinéznie, hogy száz emberből 80 paraszt, egy kovács, egy kádár, néhány ács, asztalos, ha saját iskolát akarunk, akkor egy tanár, és így tovább. Nem mondom, hogy egy ilyen közösségben nincs helye modern szakmáknak, szó sincs róla, de semmiképp se ilyen arányban. Büszkén mesélték, hogy amikor ötvenen összegyűltek, és csoportokra osztották magukat, a mezőgazdasági csoportban voltak a legtöbben, tizenöten, míg az oktatásnál mondjuk hárman. Kevés. Egészen egyszerűen tizenöt ember nem elég ahhoz, hogy gépek nélkül (márpedig ők gépek nélkül gondolkodnak) eltartson ötvenet. Traktorral, műtrágyával, kombájnnal, ketreces csirketartással persze kevesebb is elég, de ők ilyet nem akarnak. Aláírom, én se, csak én nem gondolom azt, hogy egyedül 3-4 embert képes lennék ebből etetni.
Jól lehúztam a társaságot, és bár úgy gondolom, megérdemelték, azért nem volt teljesen negatív élmény. Hallottam egy-két dolgot már létező ökofalvakról, amik nagyrészt megerősítették a korábbi ismereteimet, és kicsit ki is egészítették azokat. Az ilyesmit mindig jó hallani.
Emellett Ádám szerint pozitívum, hogy valakik legalább elgondolkodnak ezeken a dolgokon, és érdekes megfigyelni azt is, hogy mire jutnak. Ebben nem értünk egyet: szerintem ez tök alap, és még az én huszonéves fejemmel is szintemen alulinak érzem ezeket a problémafelvetéseket. Lehet, hogy ez azért van, mert a keltázás során szereztem némi tapasztalatot vezetésről, szervezésről és hierarchiáról, és úgy érzem, a korosztályomnál, de talán az átlagembernél is többet tudok ezekről a dolgokról. Tény, megtapasztaltam, hogy mi van akkor, ha nincs fedél az ember feje fölött egy hétig, és milyen az, ha elfogy az élelem vagy a víz, és jó néhány tekintélyalapú kérdéssel is találkoztam már, de azért úgy gondolom, hogy ezzel valamilyen szinten azért mindenki találkozott, aki nem burokban nőtt fel. Talán nem pont olyan formában, ahogy én, de a találkozón megjelent emberek többsége jóval idősebb volt nálam: családos embernek pedig aztán végképp felesleges magyarázni, hiszen nyilván sokkal több munkatapasztalaton, emberi konfliktuson és általában, nagybetűs Életen van túl, mint én.
Nehezen tudom elfogadni, hogy bárkinek az legyen egy közösséggel kapcsolatban az első kérdése, hogy milyen gyakran kell gyűlést tartani, és milyen hosszú időre válasszanak törzsfőnököt, annyira huszadrangú téma ez.
Egy mondatban összegezve az a benyomásom erről a társaságról, hogy saját maguk által kitalált problémákra keresnek nagy nehezen megoldást ahelyett, hogy valós kérdésekkel foglalkoznának. Nem érzem úgy, hogy ez bármit hozzátehetne az én életemhez, úgyhogy kétlem, hogy még egyszer elmegyek közéjük.
Főoldal változás
2012-11-24 13:37:24 - Ishar
Kategória: Technikai
Kezdett kicsit kaotikus lenni a blog főoldala, úgyhogy kicsit átalakítottam: eddig az összes bejegyzés itt volt egymás alatt, ömlesztve, most már csak a legújabb öt jelenik meg. A többi elérhető az archívumból, ennek megkönnyítésére a főoldal aljára is raktam egy archívum linket.
Ezen kívül tartozom egy hibajelentéssel: néhány blogpost kommentjeit megnyitva, a teljes szöveg megjelenik kommentként, felhasználó nélkül - egyelőre fogalmam sincs, hogy ez mitől van így, pláne arról, hogy miért csak 2-3 postnál fordul elő. Idővel kiderítem, addig türelmet kérek attól a hat embertől, aki a statisztikák alapján napi jelleggel olvas. Ez talán nem nagy kérés, mivel ebből ráadásul az egyik nyilván én vagyok.
Társadalmi célú bejelentésünket hallották.
Reális lehetőségek V.
2012-11-23 13:21:11 - Ishar
Kategória: Beszámoló
Szerdán ismét autóba pattantunk, és bejártunk néhány helyet. Vegyes érzelmekkel fejeztük be a túránkat, illetve én magam kissé azért el is fáradtam, volt vagy 600-700 kilométer, kis szünetekkel.
Első körben egy internetes hirdetésnek néztünk utána, ami Szarvárra vezetett minket. 2,7 hektáros terület, kb a fele fenyves, a másik fele akácos volt, de kitermelték. Összközműves külterület, tehát van áram, víz, a gázvezeték is a terület mellett megy el, szóval szintén beköthető. A talaj löszös, amit sok növény szeret, cserébe nem agyag, szóval házat építeni nem lehet belőle. Maga a telek ugyan domboldalban fekszik, de elég sok sík része van ahhoz, hogy akár szántani is lehetne. Nyilván a fenyves azért nem ugyanaz, mint ha tölgyerdő lenne, de harminc éves, szóval végülis faanyag - bútornak elmegy, ha nem is ideális (a bolti bútorok 90%a úgyis fenyő), tüzelni ugyan többet kell, de cserébe gyorsabban is nő. A tulaj a kitermelt akác nagy részét eladta, de néhány oszlopnak valót megtartott, amiket a földbe állítva vadhálóval el akarja keríteni az egészet. Egyébként még nincs is messze hazulról, egy bő óra alatt autópályán végülis megközelíthető. Nem az az ingázós távolság már, de azért mégse 300 kilométer. Egy szó mint száz, az ajánlat remek. Egyetlen bökkenő van: drága. Pont annyira drága, hogy ha megvesszük, a meglevő pénzünkkel biztosan nem tudnánk házat - sőt, házakat, hiszen nem akarok együtt lakni a házaspárral - építeni, még bontott anyagokból sem. Alkudni lehetne kicsit, de nem érdemes: annyit biztosan nem lehet, amennyire szükség lenne. Egyetlen módon elérhető: ha több pénzt szerzünk. Lehetne EU pályázatokat irkálni (szerintem még nyernénk is), de tíz év múlva bánnám, ha így oldanánk meg, és nem "önerőből". Meg lehetne fejni a családi kasszát... necces, mert így is komoly a szülői segítség, de talán-talán működhetne. Megvehetnénk a területet, és két évig kenyéren és vizen élve összeszedhetnénk még egy milliót, csak ehhez meg a fasznak sincs kedve - éveket eladni az életünkből egész egyszerűen nem éri meg. Esetleg el lehetne csövelni a területen bizonytalan ideig, esetleg komoly télben hazajönni... azért ez se az igazi. Meglátjuk, mindenesetre az ajánlat kiváló, csak egy egész kicsit túlmutat a lehetőségeinken. Nem sokkal, szóval nem a negyvenmilliós tanya esete, nagyságrendi eltérés nincs - de végülis mindegy, hogy kétmillió hiányzik vagy kétszáz: nincs és kész.
Leruccantunk még a festői Kőkútra. Nem másítom meg a település nevét, mivel kb lakatlan, tehát senkit nem sértek meg vele. A település is, meg az egész környéke úgy néz ki, mint Románia legdurvábban elnéptelenedett falvai, mindenhol romos, összedőlt házak, gaz, bezárt vegyesbolt, ilyenek. A temetőben volt kb harminc sírkő, szerintem az elmúlt száz évben halhattak itt meg ennyien, ami finoman szólva durva. Oké, aláírom, az itteni terület nagyon nagy (majdnem öt hektár), három oldalról gyönyörű tölgyerdő határolja, az áram se probléma, biztosan a kútfúrás is megoldható lenne, és még olcsó is: pontos számadatot nem írok, de nincs egymillió.
Cserébe ehhez aztán tényleg el kell hagyni a civilizációt, Budapest több, mint három órára van, tíz kilométeren belül gyakorlatilag nemhogy nem lakik, de nem is jár ember... durva, nagyon durva, este eléggé Blair Witch Project hangulata lehet a környéknek. Egyetlen embert láttunk a szomszéd faluban, egy árokparton fekvő hatvan körüli alkesz fickót. Gondolom ő a polgármester vagy valami - nem lennék meglepve, az utazgatások során láttam már durva arcokat polgármesterként.
Utolsó megállóként megnéztük még egyszer a két hektáros területet Papán. Nos, megállapítottuk, hogy a telken van víz, csakhogy ez enyhe kifejezés. Csak az van. A talaj erősen homokos (bár nem művelik régóta, ezért a szerves réteg jó vastag), és vannak részei, amik a mellette levő patak szintjén vannak. Agyagos talajnál ez se lenne probléma, mivel az agyag elég jó vízzáró, de a homokos talaj vízrajza gyakorlatilag tökéletes vízszintet jelent: ahol a talajszint ez alatt van, ott egész egyszerűen feljön a belvíz, mese nincs. Ugyan ástak, sőt ásnak is egy tavat, de ez ilyen talajnál keveset segít.
Persze a sok víz alapvetően jobb, mint a semennyi, hiszen könnyű kutat ásni, nyári aszályban se szárad ki, de azért a jóból is megárt a sok. Ugyan mostanában viszonylag sok eső esett, de nyáron semmi. Ha most belvizet látunk, mi van itt egy esősebb tavasszal, amikor esetleg rásegít az olvadás? Mindig kiröhögtem azokat a hülyéket, akik ártérbe építkeznek... nem kéne, hogy egy legyek közülük.
Amellett, hogy itt sincs agyag (helyette homok van), itt még fa sincs, csak két hektár terület, plusz közművek. A területet egyik oldalról ugyan egy fás domboldal határolja, amivel együtt már egy fasza egységet képviselhetne, de félünk az árától - könnyen lehet, hogy már önmagában is túl drága lenne, a domboldallal együtt meg végképp.
Egy biztos: hasznos nap volt. Ma tovább folytatjuk az információgyűjtést, egy találkozóra megyünk, ami nekem elsőre inkább tűnik gittegyletnek, mint komoly kezdeményezésnek, de ne legyen igazam.
Reális lehetőségek IV.
2012-11-20 11:04:44 - Ishar
Kategória: Beszámoló
Múlt héten kaptam egy telefonszámot, hogy na ő aztán biztos tök sokat tudna nekünk segíteni. Nevezzük Cziffer Tamásnak, mindenesetre felhívtam, és megbeszéltünk egy találkozót. Az rögtön kiderült, hogy Papa, és kb húsz kilométeres környéke a kisujjában van. Egy cukrászdában elbeszélgettünk kicsit az elképzeléseinkről, mihez értünk, mihez nem, milyen a hátterünk, ilyesmik, majd elindultunk teleknézőbe. Egyébként ahogy megosztottuk vele a korábbi tapasztalatainkat, gyakorlatilag mindenkit ismert, akivel az elmúlt hónapokban találkoztunk. És nem kamuzott, mert tényleg olyan dolgokat mondott mindenkiről, amiből egyértelmű volt, hogy ténylegesen tudja, kikről beszélünk.
Nagyon nem szaporítanám a szót, mutatott többet is, belterületet, szántót, ezt-azt, de az összes közül messze kiemelkedett egy bizonyos két hektáros terület, aminél Ádámmal eléggé egymásra néztünk, hogy na EZ nagyon fasza, ez kéne.
Maga a terület gyakorlatilag teljesen sík, eléggé vizes, egyik oldalon patak, két oldalról fák, a negyedik oldalról pedig egy szomszédos telek határolja, ahol lovakat tartanak. A területen van nád (amit én imádok), kiástak egy kis tavat (halaknak, kacsáknak, ilyesmi). Még a fű is gyönyörű - ez apróságnak hangzik, de nagyon nem mindegy, ha az ember állatokat akar legeltetni: számít, hogy június végére kiég a faszba az egész, vagy egész évben használható. Bónusz, hogy a közművesítés gyakorlatilag nem feladat: technikailag ez belterület, gyakorlatilag azért eléggé kint van már a falu szélén ahhoz, hogy a kutyát se zavarjon bármiféle mezőgazdasági tevékenység. Ráadásul a lovas épületben van áram, aszfaltút 20 méterre... több, mint ideális. Ja, és nem ilyen 200 meg 300 kilométerre van otthonról, hanem mondjuk negyven perc alatt odaértünk. Nem mindegy.
Olyan nyíltan azért még nem beszéltünk a dologról, hogy ár meg ilyesmi, de eddig messze, messze a legjobb, amit láttunk. Tamás ráadásul pontosan tisztában van az anyagi lehetőségeinkkel, nem mutatott olyat, amit ne tudnánk megfizetni. Erősen mozgatja a fantáziánkat, egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy erre eszméletlenül rá kéne feküdni, mert első ránézésre ez egy olyan terület, amilyenben nem is reménykedtünk, hogy megszerezhető.
Hogyan nem lett huskym
2012-11-16 12:25:02 - Ishar
Kategória: Állat
Mindig gyönyörűnek tartottam a szánhúzó kutyákat, és gyerekkorom óta igényem lett volna valami normális, kutya méretű kutyára. valamiért a családunkban mégis ezek az aszfaltcirkálók terjedtek el, ugyan nagyon-nagyon régen volt németjuhászunk, de azóta csak macskák, egy spániel és lassan tíz éve egy fehér terrier-keverék.
Mivel jó eséllyel egy mező közepére fogunk költözni, szerettem volna még előtte behozni a családba egy kutyát, hogy megszokjon, mielőtt félvad körülmények közé viszem, ahol még kerítés sincs. Hetek, hónapok óta nézelődtem, menhelyek, alapítványok kutyái között böngésztem a weblapjaikon, míg végül találtam egy tíz hónapos, barna szemű, szürke huskyt, akivel nem tudnak eleget foglalkozni.
A kutya a rettenetesen hülye Zeusz névre ugyanúgy nem hallgatott, mint bármi másra. Megbeszéltem, hogy elhozom egy hétvégére, ez mindkét részről jó próbakör lesz, én eldöntöm, hogy tényleg akarom-e (és elviselik-e egymást az öreg kutyával), az eredeti gazdái pedig meglátják, hogy a két éves kislányuk mennyire bömböl, hogy A KUTYÁMAT AKAROOOM.
Zeusz remekül viselte az utat, a kertben is hamar otthon érezte magát, evett, ivott, a kezdeti félénkség hamar feloldódott, mozgékony, játékos kutyaként viselkedett. De, és most jön a de: semmiféle emberi szóra nem hallgatott, még a nevére se figyelt fel. Bár a huskyk köztudottan öntörvényű, szabad szellemű kutyák, azért ez túlzás. Kivittük egy rétre, egy szuka kutyával együtt elengedtük, kedvére rohangált, de ránk se bagózott, vissza se akart jönni. Nagy nehezen elkaptuk, de látszott, hogy ez így nagyon nem oké.
Én még ezen a ponton is komolyan gondolkodtam rajta, hogy rengeteg energiaráfordítással bizonyára ez is javítható lehetne, de ezen a ponton közbelépett a családom. Megvétózták az egész husky-témát, arra hivatkozva, hogy a meglevő kutyánkkal nem jönne ki. Ez persze teljesen alaptalan, hiszen nem is próbálkoztunk érdemben, de akkora volt a családi nyomás, hogy muszáj voltam engedni.
Lehet, hogy így a legjobb, végülis tényleg probléma ez, hogy a kutya nem hallgat rám (de senki másra se), nem kötődik igazán az emberhez, ráadásul huskyhoz méltó vadászösztöne van: az összes kisállatot, tehát nyulakat, baromfit azonnal kivégezne. Belátom, hogy nem egy logikus választás.
Pedig gyönyörű állat. Igazán kár.
Reális lehetőségek III.
2012-11-14 19:47:30 - Ishar
Kategória: Beszámoló
Megint túl vagyunk egy tanulságos kiránduláson, ma épp Magtáron jártunk. Neten keresztül elég korrekt ajánlatot kaptunk: tisztességes hektár ár, jó nagy terület, bizonyos szinten közös művelés (pl közös legelő), ráadásul a tulaj már mindennek utánajárt, földhivatal, természetvédelem, a szartól a repülőig tényleg minden információt megszerzett. Írta, hogy ő permakultúrával akar foglalkozni - mélyebben ebbe itt most nem mennék bele, én se értek hozzá, de nagyon tömören és szakszerűtlenül fogalmazva ez egyfajta erdőkert, ahol több szinten zajlik a gazdálkodás, a talajon eper, fölötte ribizli, mindezt beárnyékolják gyümölcsfák, stb. Én azért nem 100%ban így gondolkodom, nekem ez túl extrém, pl nem tartalmaz búzát, nem igazán tart el nagy méretű állatokat, mindegy, sokat lehetne erről is írni, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy szerinte (nevezzük Jánosnak) ez a terület erre alkalmas, a permakultúra legnagyobb magyarországi szakértőjét is kihívta, ő is rábólintott, tehát itt ezt lenne érdemes csinálni.
Ma hajnalban le is utaztunk vele, megnézni magát a területet, meg hát nyilván magát Jánost is, hogy kiféle-miféle. Az autóban beszélgetve már alapból nagyon sok dolgot meg lehetett állapítani mindkettőről, de igazán a terepre érve tisztult ki a kép.
Az egyszerűbb (és pozitívabb) oldalával kezdve, a föld jó. Nem tökéletes nyilván, mert helyenként elég meredek, meg ilyen tüskés vackok (kökény, csipkebogyó és társaik) borítják több, mint a felét, ami azért 16 hektárnál elég durva bozótirtást jelentene. A talaj agyagos, ami fasza, mert lehet helyi anyagból házat építeni, nehezebben szárad ki, könnyű pl halastavat kialakítani rajta, és nem fasza, mert csúszik mint a veszedelem, tehát esős időben nehezen járható, és hát lássuk be, beszarsz, mire felszántod a ragadós, kemény agyagot. Pluszban a dimbes-dombos jelleg akadályoz mindenféle szántást. Ha ez se lenne elég, ráadásul a nemzeti park is megbasz, mert ilyesmit a föld besorolása alapján tilos is művelni, persze ez átminősíthető, de akkor is: jelenleg akadály.
Fa az nincs sok a területen, ami van, az is főleg akác, János ugyan ültetett néhány gyümölcsfát, de ezekből nem holnapra lesz szüret, hiszen egy méteres csemeték. Vannak helyette tipikus erdei ehető termések sokfelé, dió, kökény, csipkebogyó, szeder - ami remek, de a megélhetéshez szerintem igencsak soványka.
És itt érdemes áttérnem magára Jánosra. Először is, ő a permakultúrát természetesen ehhez igazodó étkezéssel párosítja, tehát gabonát, tejet nem fogyaszt, húst csak nagyon keveset, és javarészt olajos magvakat, zöldségeket, gyümölcsöt eszik. Állítása szerint ez így egészséges, ami még talán igaz is.
De akkor hogy van az, hogy kifullad két kilométer séta után? Hogy van az, hogy ő egy nap alatt szokta bejárni ezt a területet, amit mi egy óra alatt alaposan, és tényleg ráérősen körbejártunk? Hogy van az, hogy ő rámutat egy placcra, hogy ide akar veremházat csinálni, majd ő itt ásogat, napi fél órát, nem többet, mert utána megunja. Tervei szerint így egy éven belül kiásán a veremházat, namost én már csináltam hasonlót, ezért pontosan tudom, hogy mekkora munka ennyi földet kitermelni: két embernek egészen pontosan két nap. Ha egyedül vagyok rá, akkor mondjuk öt, mert nyilván kevesebb motivációja van az embernek csinálni, de semmiképp sem 365. Tény, ehhez nekem kolbászra, lekvárra és kenyérre van szükségem, amit talán ötször, tízszer akkora energia megtermelni, de ennek köszönhetően mégis százötvenszer akkora teljesítményt tudok leadni, mint ő az olajos magvaival.
Az egész kezdeményezésen ezt látom. Lusta emberek lusta mezőgazdasága, amivel elvegetálni talán el lehet, mert tényleg nem hal éhen az ember, ki lehet húzni a telet kökényen és dión is, de ki a fasznak van hozzá kedve? Kérdeztem, hogy honnan lesz tüzelő, hiszen nyilván fával fűtene, fűtenénk. Hát itt vannak ezek a száraz fák az erdőben, fát kivágni nem is kell. Körülnéztem a falatnyi kis erdőben, első ránézésre olyan két hétre valóban elég hulladékfa heverhetett szerteszét, hiszen a madár se jár arra, de még így is nevetséges azt gondolni, hogy ezzel egy telet bárki átvészel. Pláne, hogy éveken keresztül kiszolgálja.
Másik érdekes téma a közművesítés. Hogy az ugye nincs, nyilván, és János nem is akar. Jó, fúr kutat, aláírom, ezt én is így akarom csinálni. De honnan lesz áram? Hát majd napelem, az elég ahhoz, hogy kicsit világítson, feltöltse a telefont meg a laptopot. Aláírom, erre elég lehet, de aztán slussz. Ha egy fát át akarsz fúrni, arra már kapásból kevés, és veheted elő a cigányfúrót, körfűrész helyett marad a keretes erdei kézifűrész... látszik, hogy még soha nem volt rákényszerítve ilyen szerszámokra, hiszen ha a fél órás ásást megunja, le is petézne, ha kézzel kéne átfúrnia mondjuk akár három-négy tölgy rönköt, vagy kézzel kéne deszkát faragnia. Aki valaha csinált ilyet nagyobb mennyiségben, állítom, élete végéig nem felejti el. Én csináltam, és pontosan tudom, hogy mekkora szopás, pénzben egyszerűen nem kifejezhető.
Nem mondom, hogy biztosan nem költözünk ide. Azt mondom, hogy a mai nap után kurva okosnak és felkészültnek érzem magam, mert nálam ezerszer bénább, és életképtelenebb emberek láthatóan simán belevágnak. Lehet, hogy ide jövünk, de azt elég durva feltételekhez kötném: egyrészt én választok területet - a negyven fokos meredekségű kökényest felejtsük el, kérem a laposat, és gombokért kérem a földet. Szívesen segítek, megosztom a tapasztalataimat (a mai alapján úgy érzem, tényleg nem kevés, hozzá képest), a fizikai munkámra és egyéb erőforrásaimra is bármikor számítani lehet, de ennek ára van. És nem az az ára, amit János pedzegetett, hogy majd vigyáz a birkáimra, ha cserébe fuvarozom az áruját a piacra. Vagy ezen felül még kiásom a házalapját, és cserébe mondjuk... vigyáz a birkáimra. Vagy Ádám birkáira is vigyáz, ha ő megtervezi és felépíti a vízellátást. Értem én, hogy jó szórakozás legelő birkákat nézegetni, és kétségtelenül ezt is kell valakinek csinálnia, de hülyének azért ne legyek már nézve - nem ugyanaz, mint kiásni egy házalapot kézierővel.
Beszámoló a Kacár Tanyán töltött egy hónapról
2012-11-13 19:05:27 - Ishar
Kategória: Beszámoló
A mai bejegyzés két fontos szempontból különbözik a többitől:
-Nem én írtam, hanem Ádám, aki hozzájárult, hogy közöljem itt.
-Feloldom benne az egyik település inkognítóját.
Hogy miért? Mert lehet, hogy én egy-két apróságot a hülye városi fejemmel máshogy csinálnék, de összességében a szokolyai Kacár tanya megérdemel egy kis reklámot. Tehát az alábbiakban Ádám beszámolója következik.
Tanyasi önellátás, túlzás nélkül?
Budapesti huszonéves fiatalként más elképzeléseim vannak a jövőmről, mint az átlag korombelinek. Úgy gondolom, az életet egyetlen helyes módon élhetjük, és tudom, hogy az én helyem nem a mókuskerékben van. Az építőmérnöki diplomám átvétele után egyből feleségül vettem Kedvesemet, akinek hetedik éve udvarolok. Az esküvő után alig egy hónappal pedig már azon törtem a fejemet, hogy valamit újra tanulni kellene. Valamit, aminek igazán hasznát veszem...
A néprajz, a történelem és a kézművesség mindig is érdekeltek – amolyan barkácsoló típus vagyok, sokat járok vidékre és magam is építettem már ezt-azt. Így nem nagy csoda, hogy István tanyájáról látott körülbelül egyperces video részlet után biztos voltam benne, hogy az első adandó alkalommal el kell mennem hozzá, mert Ő nem mindennapi ember. Lenyűgözött, hogy a saját gabonáját csépeli, és a saját szélmalmában őrli lisztté. Még aznap eldöntöttem: megkérdezem, inaskodhatok-e nála egy hónapig októberben.
Következő szombaton utaztam Szokolyára, és az ott hallottak alapján hamarosan az egyezség is megszületett: egy hónapig egy kis földkunyhóban lakhatok, a tűzifát ő, az ételt én állom, és egyből szólunk a másiknak, ha aránytalannak érezzük az üzletet. Mindenekelőtt tisztáztam, hogy ugyan a munkát jól bírom, vályoggal és náddal volt dolgom, de az állatokhoz nem értek, István és felesége, Emi pedig biztosított a felől, hogy ez nem lesz sokáig így. Mondanom se kell, hihetetlen sebességgel értek a sikerélmények: megtanultam hogy működik a vasvilla, hogyan kell ganézni, mire jó a trágya, mekkora és milyen földön érdemes gazdálkodni, milyen a jó istálló, hogy működik a vetésforgó, mit és mennyit eszik egy ló, mi az a zöldugar, miért becsüljem az öregeket. Gyakorlatot szereztem fejésben, kocsihajtásban, megtanítottak szénát rakni és még sorolhatnám. Esténként pedig gyertyafénynél próbáltam az aznapi dolgokat felidézni és feljegyezni: milyen állattól kell óvakodni, de mire figyeljek telekvásárlásnál, hol találhatok vizet, mit ültessek a kertbe, mi a különbség a vályogfaltípusok között és így tovább… Utólag szinte felsorolhatatlan mennyiségű információ.
Korábban én is jártam úgynevezett "ökofalvakban", láttam néhány próbálkozást önfenntartásra, de aztán megértettem, hogy napjainkban miért nem jöhet létre valós közösség egy-egy ilyen társaságban. És pont ez az, ami bámulatos a Kacár tanyán, ahol egy házaspár több energiát képes felszabadítani, mint máshol egy teljes falu. Ők ténylegesen ketten teremtik ezt meg: nem jön be áram, az ivóvizet maguk hordják, és valóban az van asztalon, amit ők ültettek el műtrágya nélkül. És hogy mennyire önfenntartóak? Pont annyira, amennyire azt a kor megkívánja. Amíg nem gond egy kevés benzin árát kitermelni, addig van autó, és Persillel mosnak, de mindenük megvan ahhoz, hogy akár másnap átálljanak teljesen – ahogy István mondja – kézi vezérlésre.
Persze sokat dolgoztam én is – reggeltől estig volt feladat – de mindig kiderült, hogy a legmonotonabbnak tűnő munkában is rengeteg élmény, érdekesség és tapasztalat rejlik. Értékes embereket ismertem meg, akikkel terményt cserélnek, vagy munkaközösséget vállalnak, és mindig figyeltek arra is, hogy az én álmaim is megvalósuljanak: nádaztam, megtanultam fagerendát bárdolni, kaszálni vagy épp vályogfalat rakni.
Egy szó, mint száz: nem gondoltam volna. Nem gondoltam volna, hogy egy hónap mire képes és hogy vannak ilyen emberek, ahol egy család nem vágyik 40 m2-nél nagyobb házra, ahol az „ökokenyeret” egyszerűen csak kenyérnek hívják, ahol nincs tudásféltés és irigység, és hogy vannak még polihisztorok.
Rádió
2012-11-09 11:07:23 - Ishar
Kategória: Meló
Gondoltam adok nektek egy kis ízelítőt abból, hogy milyen remek zenék mennek itt egész nap. ez a hozzászólás órák alatt készült, mondhatni "real time", ami épp ment a rádióban, azt beillesztettem.
Rebeca Ferguson
Szandokán - Nem vicc!
Radics Gigi
Lykke Li
Magna Cum Laude - Soha nem fogom megbocsátani a Kispálnak, hogy széles körben elterjesztette ezt a tingli-tangli mulatós fesztiválzenét (vagy mi ez), egyszerűen borzalmas.
Balkán Fanatic - Óránként minimum egyszer meghallgatjuk.
Kelly Clarkson
Michel Teló - Na, ennek aztán igazán a kurva anyját!
Király Linda
Ákos - Egyre jobban utálom ezt a faszt.
Adele
Nicki Minaj
Goldhand
Rihanna
Jessie J
Három óra alatt ezeken kívül más szám nem hangzott el, és szerintem ma már nagyon nem is fog. Szokott még lenni Kocsis Tibi, Flo Rida, meg néha régebbi szarok mint Backstreet Boys, Britney Spears meg Madonna. Hetente egyszer-kétszer Tankcsapda, Nickelback meg Quimby, ezeket ugyan nem szeretem, de az átlag műsorhoz képest ezek is felüdülésnek számítanak.
Hogy mit keres itt ez a bejegyzés? Amellett, hogy időhúzás (értelmes új információ nem volt mostanában), szerintem remekül érzékelteti, hogy mi az, amiből szabadulni akarok. Tény, hogy most a tápláléklánc legalján vagyok, egy jelentéktelen irodai adminisztrátor állásban, és nyilván sokat dobna az önbecsülésemen, ha számítanék - ha holnap elütne egy autó, a munkahelyemen kb észre se vennék, nyilván jobb érzés az, ha az ember nem látja feleslegesnek a munkáját, ne adj\' Isten, még alkotó tevékenységet is végez. Régebben azt hittem, ez elég.
Lassan lejár az itteni egy éves szerződésem, és rájöttem, hogy nem elég. Teljesen mindegy, hogy aktákat tologatok, vagy fénykarddal harcoló óriásrobotos játékokkal foglalkozok egész nap. Mindegy, hogy 4 vagy 14 órában zajlik mindez. A lényeg az, hogy minden reggel és délután át kell bumlizni a fővároson, tömegközlekedéssel vagy autóval (utóbbi jobb, de nem sokkal), puccos, művi környezetben egy gép előtt kell tölteni az egész napot. Ugyanazon a 10 négyzetméteren élni az életet, kényelmetlen ruhákban, felesleges kivagyiságból, találóan \"office voice\"-nak nevezett nyugodt, mesterkélten választékos stílusban beszélgetni semmitmondó témákról. És közben az aktuális slágerek szólnak a rádióból.
A legrosszabb, hogy látom az itt dolgozó többi embert: baromi kényelmes az ilyen élet, minden hó végén jön a fix fizetés, abból befizeti a szintén fix sárga csekkeket, és hopp, egyszer csak ötven éves lesz. Pillanatok alatt elszáll így egy emberélet.
Egy átlagember 25000 napot él, ezt még régen Csernus egyik előadásában hallottam. Ebből én 365-öt (mínusz hétvégék és szabadság) használtam fel arra, hogy ezt megtapasztaljam, és úgy gondolom, ez hasznomra vált, akármilyen szar is. Ez oké, de az nem oké, hogy ebből még több ezer nap legyen. Sokan mondják, hogy gyűjtsek még pénzt az elinduláshoz. Egy év alatt, a szüleimen élősködve, a főállás mellett minden lehetséges fusi melót elvállalva nagyjából 200ezret tudtam félretenni úgy, hogy nem iszom, nem dohányzom, és nem járok el sehova.
Röpke tíz év szopás alatt tehát össze is lehetne szedni még két milliót, ami még pontosan ugyanannyira lófasz, cserébe elpazaroltam életem potenciálisan tíz legaktívabb évét. 34 évesen sokkal nehezebb lenne nulláról belevágni, mint most, és az a kétmillió forint egész egyszerűen nem ér annyit, hogy tíz évig hallgassam az aktuális Lady Gagát, sörhasat eresszek, kihulljon a hajam, és betokosodjak ebbe az irodai világba.
Bálint jól mondta: a lelki nyomor helyett ezerszer inkább a fizikai nyomor.
