26
2014-04-30 18:13:51 - Ishar
Kategória: Állat
Meglepő módon csak öregebb lettem egy évvel megint. 365 nap után így megy ez. Sok eseményt összefoglaló írás helyett ma a legújabb állatkáimról fogok mesélni. Itt laknak:
Mégis mi ez, hol vannak az állatok? Hát itt:
Azt a követ a hazai ragadozók nemigen rakják arrébb, viszont ha a szükség úgy hozza, én remekül hozzáférek a lakóhoz:
Bizony, végre vannak nyulak, szám szerint ketten: egy fehér, egy szürke. A szürke biztosan nőstény, a fehérről még nem merem ilyen egyértelműen kijelenteni. Két-három hónaposak lehetnek még csak.
Jó-jó, de hogy kerül oda be a nyúl? És ha ő bement, mitől nem megy utána a róka, a nyest, a görény, a macska, a tigriscápa?
Eredetileg úgy terveztem, hogy az egész kifutójukat ragadozóbiztosra építem, de ez nagyon drága móka lett volna, ezért inkább zárható odúkat kaptak. Este bemennek maguktól, vagy ha nem, szelíd noszogatásra rögtön besprintelnek. Amint a nyulak bent vannak, egyszerűen rájuk csukom az ajtót, és kiékelem egy vas cövekkel.
A kerítés ennek megfelelően nem arra épült, hogy a ragadozókat távol tartsa: ami nem tudja átszakítani, az simán átmászik rajta. Ahelyett, hogy a kerítés állatokat tartana kint, most állatokat tart bent. Végig leástam, és kiraktam kövekkel. Bízom benne, hogy ez eléggé elveszi a kedvüket a kerítésen kívüli kalandoktól. Persze azért aggódok egy kicsit, a nyulak állítólag elég durva dolgokat képesek aláásni.
Maga a kerítés (hosszas huzavona után) végül a ponthegesztett hálók közül Magyarországon kapható leghitványabb típus lett. Ennél már csak a csirkeháló olcsóbb, viszont az egy komolytalan dolog. Ezt a ponthegesztett hálót azért nyúl a talpán, ami eltépi. A horganyzása állítólag elég gyatra, úgyhogy a föld alatti részek várhatóan nem lesznek örök életűek. Azért bizakodó vagyok, jó pár évig biztos kitart ez is, és a sokkal drágább változatok se ígérnek nagyon sokkal többet.
Nagyjából ennyi történt nyúl-fronton. A közeljövőben valamikor tervezem kifejteni a tartásuk részleteit, de ma csak erre a gyors bemutatóra futotta.
Egy évvel később
2014-04-04 19:07:11 - Ishar
Kategória: Beszámoló
Ma van az évfordulója annak, hogy kiköltöztem a pusztába. Pár napja gondolkodtam rajta, hogy milyen módon emlékezzek meg erről a nagyközönség előtt. Annak nem sok értelmét látom, hogy összefoglaljam az elmúlt év történéseit: aki erre vágyik, böngéssze át a korábbi bejegyzéseket.
Tegnap ennél jobb ötletem támadt. Előre nem látható, és nem túl örömteli okból Pestre kellett utaznom, és az ottani házban töltöttem az éjszakát, tök egyedül. Viszonylag gyakran jártam haza, de ez volt az első alkalom, hogy estére nem kellett rohannom már sehova, és nem legyeskedtek körülöttem rokonok, barátok és üzletfelek. Mellbevágott a két életforma közötti erős kontraszt.
Nehéz szavakba önteni, főleg azért, mert leírva szörnyen klisének tűnik. Ott kezdődik, hogy kinyitom a kaput egy olyan kerítésen, amiben több az anyag, mint nálam az egész házban. Aztán benyitok a kis családi házba - semmi extra, 55 négyzetméter, Rákosi-korabeli kockaház, ilyenben lakik az ország nagy része. Mégis olyan óriási, annyira túlméretesnek tűnik, hogy az ijesztő.
Ugyanez az érzés kísért végig egész este. Fáztam, felcsavartam a fűtést, amitől csak úgy gombnyomásra lassan meleg lett. Éhes voltam, mindenféle tervezgetés nélkül kinyitottam a hűtőt (érted, megveszed a romlandó ételt, és több mint két napig ehető marad), és megnéztem mi van benne, összeszedtem ami kellett, majd a szintén gombnyomásra induló villanytűzhellyel vacsorát csináltam. Meleg folyóvízzel mosogattam el. Kádban zuhanyoztam, korlátlan, viszonylag nagy nyomású meleg vízzel. Majdnem 20 négyzetméteres szobában feküdtem le.
Normális dolgok, ugye? Az a furcsa, hogy egész végig nem éreztem annak. Egy év elég volt, hogy mindezt óriási pazarlásnak, városi ficsúrkodásnak érezzem. Aki látta a Számkivetett című filmet, az kezdi érteni, miről beszélek.
Nem tagadom, kényelmes meg minden, és lehet, sőt, szinte biztos, hogy ezeknek a dolgoknak a nagy része egyszer megint az életem triviális része lesz. Most viszont nem az. Mindezekért az átlagember számára alap dolgokért komolyan meg kellett dolgoznom egy éven át, és valószínűleg a következő évben is így lesz.
Igyekszem elkerülni a demagógia csapdáját, ezért itt és most nem kezdek arról prédikálni, hogy mit érzek luxusnak, meg mi az, amit az anyagi helyzetük alapján az emberek valójában megengedhetnek maguknak. Maradjunk annyiban, hogy egy ilyen év rendesen felnyitja az ember szemét. Logikusan gondolkodva a legtöbb ember képes megérteni, hogy víznyomást és központi fűtést csinálni nehéz, de ez nagyon messze van attól, hogy ténylegesen megértsd, mennyire nehéz. És még én is csak sejteni kezdem, hiszen például idén igazán nem volt komoly tél.
Ez így a végére rettentő negatívnak tűnhet. Egyesek (szia, apa) talán megbánás-szagot is érezhetnek ezen a bejegyzésen, de abszolút nem így van. Épp ellenkezőleg: megtanultam örülni az apró dolgoknak, mint amit egy jó vacsora, egy öltözet tiszta ruha, vagy egy meleg kályha jelent. Ezt az érzést nem cserélném vissza a régi életemre.